Jogos a kérdés, köszi, hogy feltetted.

Mi a francot csináljak a hajammal? Hullik… Rohadtul hullik. A szobám hónapok óta fürdik a hajamban és nem győzöm takarítani. Másnak már paróka kellene, de nekem még hála istennek mindig van hajam, annak ellenére, hogy kezdtem azon filózni, hogy vajon az a 6 kiló mínusz ami lement, nem-e ettől van, hogy fokozatosan elhullajtom a sörényem.

Az a legdurvább, hogy nem látszik egyébként, hogy hullana… Mármint, a copfom valamivel vékonyabb lett ez alatt a négy hónap alatt, (akkor kezdett el hullani, amikor először befestettem feketére… Az április végén volt. Utána abba is hagytam a festegetést, mondom, nem fogom még bátorítani is…) de ha felhajtom a hajam rétegeit, nem igazán veszek észre különbséget. Nem boltosodik a homlokom felett, egyenes a vonala, meg még mindig van babahajnak valóm is. Na de kérem!

Az nem kóser, hogy reggel amikor felébredek, tiszta haj a párnám… Meg amikor nap közben beletúrok, rögtön viszont látok a kezemben néhány szálat.

Szedtem most második hónapja egy vitamint is. Franc tudja a nevét, de azt tudom hogy 4ezer forint doboza, ami azért egy picit indokolttá teszi, hogy akár használjon is. Baszott használni, ráadásul szeles is lettem tőle. Revalid. Megvan, ez a neve ennek a lusta, aranyárú szarnak.

Ilyet se veszek többet az fix.

Megpróbáltam, hátha a vashiányom miatt hullatom a bundám, rejtély. Azt is szedem hónapok óta. Most azon filózok, hogy hátha amiatt hullik, mert szedem… A fasz tudja, de nagyon, ismétlem, nagyon irritál a jelenség.

Két dologra vagyok büszke jelen helyzetben a testemen.

Az egyik volt a sűrű, vastag, erős szálú hajam, amit lehet hogy fel fog váltani egy hasonló kaliberű paróka, és a nagy mellem. Ez után mi jön? Az is egyszer csak, hopp leesik?

Basszameg. (-> ehelyett a káromkodás helyett a blog szótára azt javasolja, hogy szamosszeg. -> ehelyett meg azt, hogy számösszeg.)

Számösszeg már a rohadt életbe!!!!

Szóval, az a nagy kérdés, hogy mivel fosok lejönni a napi vas-adagomról, és a családom tuti kardélre hányna, ha megtenném, így felmerül még a következő: Levágatom. Éveken keresztül rövid hajam volt, és olyan kis cuki voltam, persze amikor rövid volt, mindenki azt mondta, hogy növesszem meg.

.

Be lehet ám szarni attól, hogy semmi sem jó a családnak… Ha rövid növesszem meg, mert az sokkal nőiesebb, most meg azt a mantrát nyomják, hogy ugyan miért nem vágatom le, mert olyan helyes kis pofim volt? Számösszeg!!4!!négy!!

Közben Quimby duruzsol:

Az én házam, az én pénzem,
Az én vénám az én vérem,
Az én, az én, az én az énképem,
Lehúzom magam a WC-ben!

.

Én szeretem a rövid hajat… Tényleg. Sokkal kevesebb probléma, bár sokkal kevesebb frizura variáció. De mi a fenének nekem frizura variáció? Nem is csinálok frizurákat, egyszerűen felkötöm a fejem tetejére, vagy oldalra…
Na és mi van akkor, ha levágatom és látszani fog, hogy hullik? Mármint, hogy kivirít a fejbőröm? Mert lehet hogy ahol én nézem nem látszik, de mi a helyzet azzal, ami hátul van? Számösszeg!

Arra is gondoltam, hogy lehet, hogy csak én látom soknak azt a mennyiséget, ami kihullik, mert ugye most már lassan olyan hátközépig érő, és hát hosszú… Hosszú haj meg többnek látszik. Vagy nem?

Úristen! Nem szoktam így “kétségbe” esni, de tényleg szeretem a hajam. Meg haj nélkül, most gondoljunk bele… Így sem vagyok valami kapós, hát még kopaszon?

Pont most álmodtam azzal, hogy a hasamon egy kenguruban ringatom az alvó gyerekem, kinézek az ablakon és a férjem meg vágja a gyepet. Felnéz, integet és én azt érzem, hogy igen. Minden rendben van és biztonságban vagyok. Hogy van egy családom, hogy szeretnek engem, hogy a karomban lévő gyereknek szüksége van rám és tőlem függ… Függnek tőlem. És én is függök valakitől, aki vigyáz rám. Számösszeg, de nem kopaszon!

Olyan jó kis álom volt… Rossz belegondolni, hogy ilyen csak a mesében van és valószínűleg egyedül fogok megrohadni. Mindegy, lesz egy macskám. Kengurunak fogják hívni.

Ha le is vágatom, kicsit más lesz, mint az eddigi rövid-hajaim. Meghagyom elől a frufru-részt hosszúra, teljesen oldalra fésülve fogom viselni és megtépetem mint állat. Főiskolai kezdésre úgyis beterveztem egy fehér tincset, meg is csináltatom ha elmegyek levágatni. Vasat a másik oldalra a szemöldökömbe és aztán hullhat a hajam, csak még jobban illeni fog a stílushoz.

Csőd…

Érzelmi csőd, és megint belém hasított a gyerek puha szuszogása a kezemben és az a kedves mosoly a férjemtől, akinek az arca többi részére nem is emlékszem. Pedig jó lenne. A szemére, az orrára, a járomcsontjára… Imádom a kiálló járomcsontokat. Sokkal férfiasabbá, karakteresebbé teszi az arcot.
A gyerek arca tisztán él bennem. Kis pufók rabszolga hajcsár, kicsit fitos az orra, mint nekem. Nagyon sötét, fekete haja volt és finom kis pofija. Az alvó baba mennyivel szimpatikusabb kép, mint egy sírós hisztigép. Nem, az én gyerekem normális lesz babának. Aztán fog fokozatosan elhülyülni, pont mint az anyja.

Minek kell nekem ilyeneket álmodni? HM???

Mindig megerősítem magam az elhatározásaimat illetően, pl az a szimpatikus tetőtéri garzon képe, fenyő bútorokkal, pici konyhával, üvegtéglás fürdővel, erkéllyel ahol mindig fúj egy kis szél és akármikor jól esik kiülni olvasgatni… Szelíd, pasztell kék és barna árnyalatok, mindenféle stílusú és kultúrából származó holmik ízlésesen. Plakátok, álló lámpák, képek és apróbb-nagyobb dísztárgyak. Vajszínű kanapé barna és kék díszpárnákkal. Egy sziámi macska az ölemben és a csend, a nyugalom. Ha kinyitom az ablakot, a közlekedés zaja és pezsgése. Néhány friss egyetemista buli körútjának hangja esténként és az emlékeim, hogy én is voltam egyetemista, hogy én is bulizgattam néha-néha, hogy milyen érzés volt bejárni előadásokra, hogy milyenek voltak a ZH-k és végül úgyis visszapörgetnék a gimis éveimre is, amik olyan gyorsan, de olyan felhőtlenül teltek el, kontrasztban a kín-szenvedésben lezavart 8 általánosra.

Felnőtt lennék, független ember, aki dolgozni jár kosztümben, otthon pedig farmerben és kinyúlt pólóban írogatná a tündérmeséit, ami néha jobban kell, mint egy korty levegő.

Szülinapomkor meglepném magam egy pohár édes vörösborral és egy új horror filmmel. Felhívnám húgomat, akinek családja lenne, hogy beszéljek vele pár szót, és esetleg lemennék hozzájuk hétvégére. Felhívnám anyut, aput, hogy mi van velük, hogy telik az élet… Aztán megnézném a horrort, írnék még 1-2 fejezetet és körbe néznék, hogy milyen jó itt élni.

Tényleg, milyen jó élni? Így élni… Olyan lennék, mint Lilike volt, isten nyugtassa békességben, ilyenkor úgy hiányzik. Úgy… beszélnék vele, hogy vajon ő mit érzett pontosan. Hogy milyen volt neki, hogy milyen érzés valóban függetlennek lenni. Valóban nagyon magányos érzés? Úgy látszik, hogy a tudatalattim mégis vágyik egy családra, annak ellenére, hogy az eszem tudja, ez csak valami hülye tündérmesés baromság.

Lehet, hogy imádom a tündérmeséket, de az életemet nem akarom rájuk alapozni, mert nem vagyok királylány. A mellékelt családmutatók pedig nem állnak valami fényesen ezt el kell ismerni, még akkor sem, ha az esküvői fotók mind olyan csodálatosan szépek… Olyan tökéletesek és nem a photoshop miatt, hanem a rajta szereplő két ember miatt. Belőlük származik a csoda, ami szépen lassan szerte is foszlik. Az esküvői képek alatt tányérokat törni a párunk hátán pedig egyszerűen depresszív gondolatsor.

Depresszívebb, mint amit el tudok képzelni máshogy, mert az az igazság, hogy akit megszeretek, valóban megszeretek, az egy kincs számomra. És biztos nem élném túl, hogy karomon a gyerekkel, ha arra jönnék haza, hogy csal, vagy iszik, vagy egyszerűen nem szeret már többé. Mert olyan egyszerű kiszeretni valakiből, ha már sok mindenkit szerettél éltedben nem igaz?

Nem szerettem sok mindenkit. Egy kezemen meg tudom számolni hány embert… De ez csak én vagyok.

Mama azt mondta és egyet kell vele értenem, hogy a számomra megfelelő, az mindenképpen egy csendesebb, “egyszerűbb” emberke kell hogy legyen. Nem észben egyszerűbb, hanem habitusban. Egy olyan ember, aki fűnyírás közben integet egyet nekem, mosolyog, aztán visszafordul a fűnyíráshoz. Iszik a limonádéból amit csináltam, aztán beszélgetünk. Hogy nem kell nekem sem művészhajlamú gondolkodó, sem nagyvilági menő. Egy normális fazon ép gondolatokkal, ép vágyakkal és normális elvárásokkal magával szemben is.

Normális élet.  hah.

Majd talán egy másik életben.

Most pedig, hogy ilyen tartalmasan indult a napom, elmegyek fürödni. Hátha kimosom magamból ezt az álmot is.